KRANCZ BÉLA



 
Pécsett születtem, 1965-ben. Már elég fiatalon elkezdtem írni.
Elõször ifjonti szívem érzelmekkel, szerelemmel telített korszakában,majd késõbb,
 már teret kapott a számomra oly fontos szülõvárosom Pécs, és a történelem.
Elsõ házasságom, amely nem épp sikeredett jól, blokkolta tollam,
 de,hála az égnek megadatott, hogy ha nagy nehézségek árán is,
a mai rohanó kapkodó világban megtaláljam igaz társam, családom, új
házasságom, merõben nagy és jó változást hozott az életemben.
Számos Antológiában, folyóiratban publikáltam, feleségemmel együtt,
jelen vagyunk több irodalmi portálon, és mára már saját verseink garmada is
 a nagyközönség elé kerülhetett, a Világhálónak köszönhetõen.
Úgy gondoltam, ez a versem, most a leg ide illõbb, fogadjátok szeretettel:


Az irodalomhoz!
Hogy költõ lennék?
Azt nem gondolom.
Azért, mert a papírt rovom,
ezt magamról, el nem mondhatom.

Voltak költõk,
Balassi, Petõfi, Radnóti.
Én is szeretnék hozzájuk felnõni,
s, olyan szép verseket írni.

De, magam csupán betût vetek,
melyeket mondatokká rendezek.
Ám, hogy milyen lesz a végeredmény?
Csak utólag tudom meg én.

Mint a festõ a palettával,
úgy bánok én a szavakkal.
Kevergetem a betûket,
akár a mûvész a színeket.

Szavak lesznek és mondatok,
majd ezekbõl születnek versszakok.
Ahogy a vásznon a színekbõl,
a végén, a tájkép összejön.

A verseimrõl azt gondolom,
velük a szívemet is adom.
Ha tetszik annak, ki olvasta,
már nem veszett a tinta kárba.

Krancz Béla  Pécs, 2004




NAGY KRISZTINA

Pécsett Születtem, 1970-ben.1983-óta írok verseket, amelyek mindig hûen tükrözték lelki állapotom.
Magam mögött tudok, egy nagyon rossz házasságot, de kárpótol az, elveszett”évekért, két csodálatos gyermekem,
a lányom, és a fiam. Sajnos 20 év kellett, hogy a jelenlegi férjemmel egymásra találjunk.
Kis otthonunk, meghitt szeretet, házasságunk harmónia, amit sajnos nagyon kevesen tudnak elmondani a mai rohanó világban. Én ide
A következõ versem-szántam. Fogadjátok szeretettel:



                                                                                                                Én vagyok

A tükör nem hazudik,
lám, ez én vagyok.
Nézem a kis ráncokat.
miket az élet, szemem köré rakott.
Egy asszony fáradt arca,
fáradt mandula szemek,
mik a lelket õrzik,a múlt betemet.
Jól esik a hûs víz,simogat
mint apró gyöngyök peregnek,
egy új nap hívogat.
Minden kis barázda ,
miket az évek hagytak itt,
õrzik emlékeim, lelkem titkait.
Az idõm fogy ,de nem fáj,
már boldog vagyok,élek!
Az idõ?- nem fontos, mert szeretlek téged.